Évadzáró koncert, évadzáró visszapillantás

Márkos Albert nyugdíjba vonulása után a koncertmesteri feladatokat Ana Bogăţilă és Paul Sârbu jól képzett fiatal hegedűművészek végzik. Túloznék azonban, ha azt állítanám, hogy minden hangversenyen maximális volt a művészi teljesítmény, de összességében a koncertek művészi értéke nyomot hagyott a közönség élményvilágában. Karmesterek egész arzenálja igyekezett hétről hétre elővarázsolni a zenekarból mindazt a szépet és művészileg tartalmasat, aminek birtokában a közönség képes volt túlélni a stresszes hétköznapokat. Az évadzáró hangverseny is rendkívülire sikerült, úgy műsorának összetételében, mint az azt vezénylő Nicolae Moldoveanu (Svájc) meggyőző dirigálásával, és Naoko Anzai (Japán) Saint-Saëns-interpretációjával.
Glinka Ruszlán és Ludmilla című nyitánya igen népszerű, nemcsak tetszetős melodikájáért, de hangulati hullámzásaiért és pezsgő virtuozitásáért is. A néhány perces vérpezsdítő, szárnyaló muzsika tömör zenekari szövetében a lírikus dalolás a csellók és hegedűsök feladata volt, amit még színesebbé az oboa, fuvola, fagott közötti dialógusok varázsoltak. Nicolae Moldoveanu nagy tempót diktált, a zenekar állta a kihívást, így a hangversenyt indító nyitány teljes frissességében, üde hangulatával már a műsor elején felvillanyozta a közönséget.
Saint-Saëns 2. g-moll Zongoraversenye technikailag és művészileg is nagy kihívás a zongoraművészek számára. Naoko Anzai már többször szerepelt Kolozsváron, így már az sem titok, hogy inkább a romantikának hódol. Kicsi termetéhez ez a nagy feladat valóban óriási erőpróba volt. Előadásában minden nagyszerűen érvényesült: a romantikus szenvedélyesség, a hangulati kontrasztok, a virtuozitás, a költői elmélyültség, valamint a játékos könnyedség. Apró technikája csillogó, nagyakkordikája férfias erejű, futamai virtuózak. A ludikus II. tételben a zenekarral folytatott sziporkázó humorú dialógusa, a Presto tételben a nagy iramú, energikussága és precízséggel kidolgozott virtuóz technikája lenyűgöző volt. A közönség hosszas tapsát a ráadásként játszott Rahmanyinov op.21.nr.7-es dalátirattal köszönte meg.
Sosztakovics IX. Szimfóniája a szovjet dicsőséget megéneklő szimfóniák után keletkezett, amikor Sztálin az újszimfóniában is a hatalmas birodalom győzelmét akarta hallani, énekkarral, énekes szólistákkal és négyszeres fúvóskarral. A Volkov szerkesztésében megjelent Testamentumban Sosztakovics így emlékezett: „Bevallom, jómagam is tápláltam a vezér [...] reményeit. Bejelentettem, hogy egy dicsőítést írok. Ezzel akartam lerázni a kopókat, de csak bajom lett belőle. Amikor a IX. szimfóniát bemutatták, Sztálin felháborodott. Mélységesen meg volt sértve, mert nem volt benne sem kórus, sem szólisták. És semmi apoteózis. Még egy nyomorult ajánlás sem. Éppen csak zene volt, amit Sztálin nem nagyon értett, és amely kétes tartalmat hordozott”. Hogyan is érthette volna meg a rettegett diktátor egy mosolygó, vidám álarc mögé bújt, de alapjában gondterhelt, mélyen érző zeneszerző lelkéből fakadó új hangokat megszólaltató, groteszk humoros szimfóniáját? Hogyan érezhette volna ki a jaj-motívumokból azt a keserűséget, ami évtizedeken keresztül kimondatlan maradt? Sosztakovics zenéjének látszólag gondtalan vidámságát fanyar humorú fricskák teszik elgondolkodtatóvá.
A piccolo (Nagy Éva) életörömöt sugárzó vidámságát a harsona groteszk felkiáltójelei szakítják meg az I. tételben. Mély fájdalommal panaszol az oboa (Mesaroş Dan), a klarinét (Réman Zoltán), a fuvola (Costea Cătălin), valamint a fagott (Toda Vasile) a II. tételben. A Presto tételben a harsona- és a tubaszólók végítéletként csendülnek fel az ostinato nagybőgők szólama fölött. A fagott bánatos melódiája keserű mosollyá torzul. A balettszerű táncos-szökős zeneanyagban feszültség feszültségre halmozódik. A sors tragikomédiája lüktet a fináléban. Zseniális kompozíció, amely úgy érzem, valahol a mi jelenünk kimondatlan, keserű gondolatainak is tükre.
Zene szempontjából szép volt ez az évad. És remélem, nemcsak én érzem így, hanem azok a hallgatók is, akikkel együtt örültünk a sikereknek, akikkel együtt reméljük, a jövő évad is legalább ennyire szép és tartalmas lesz, mint az idei.


Szabadság