Tánc – Test – Természet

Szerda este, a langyos májusi szürkület egyik, újdonságot ígérő utcájában nyílt meg Eifert János, Képírás című újvidéki kiállítása. A Vajdasági fotó-, film- és videószövetség Fotógalériáján kívül Eifert János képeit már a hetvenes években láthatta az újvidéki közönség, díjakat is nyertek, nézték őket, látták őket. Azóta több évtized telt el a város és az őt képzeletében őrző ember között.

A képekben van valami misztika, valami, ami vonz s egyszersmind taszít, valami ami nem a színek, formák, témák, technikák, médiumok szintjén, hanem azok mögött rejlene, akárha egy sejtekbe írt, azokba kapaszkodó vágy emelkedne ki, akárha valahol a retina mögött szólalnának fel a hangok. Ha a Száz év magány képillusztrációinak válogatásáért én lennék felelős, Eifert Jánostól kérnék sorozatot.

A test mint objektum – a test mint szubjektum – a test mint intim egyedüllét a tömegben – a test mint tükörben megkettőzött titok. Az emberi, elsősorban a női test, állandó témaként szerepel, és már a legkorábbi képeken is a tánccal, valamint az egyik leghíresebb pantomimművész mozdulataival Marcel Marceau-val foglalkozik. A képekbe fagyott mozdulatokban szinte remegnek az izmok. Emellett olyan aktfotókat láthatunk, amelyek nem aktfotók, olyan természetfotókat, amelyek nem természetfotók, olyan csendéletet, amely nem csendélet. Eifert számára a műfaj olyan mint egy kifordítható kesztyű, amely csak kifordított voltában mutatható fel igazán. A képek által létrehozott valóság mindig a mozgás, a gyorsulás és lassulás, a színek egymásba ömlésének önkényességével, az átjárhatóság, az áthághatóság lehetőségeivel játszik el.

Az eddig „hagyományosként” tárgyalt képek további két tömbbel bővülnek. Eifert János pincéjét víz lepte el, és amikor az visszahúzódott, a filmnegatívokat kikezdte a penész, kimarta őket, akárha saját képére alakította volna az enyészet. A mindennemű szándékon kívül helyezett roncsolás után előhívott fotók egy teljesen új, eddig nem látott világot tárnak elénk, amely – a roncsolás arányától és irányától függően – valahol a naiv festészet, a mágikus realizmus és a hiperrealista rajz háromszögében foglalna helyet, ha festmény lenne (de nem az). Az életmű másik különlegessége a diaporáma, melyek közül a megnyitón többet is láthattunk. A kép-zene fúziónak egy olyan sajátos műfajával van dolgunk, amely Eifertet immáron huszonöt éve foglalkoztatja. Félreértés ne essék: a diaporáma ebben az esetben nem jobb és nem is rosszabb a fényképnél – csak más. Az állóképekből vágott összeállításokban hatványozott erővel lép elő az alkotói szabadság, a vizuális és a tonális ingerek narratíva általi együttes hatása a közönségre, valamint azok a személyes illetve intim mozzanatok, amelyeket a magában, csendben álló fénykép nem közvetíthet. Eifert János Újvidéken járt, reméljük, hogy nem kell újabb negyven évnek eltelnie ahhoz, hogy fotóinak teret, helyet, szemet, felületet adjon az újvidéki közönség.


Roginer Oszkár