Szembenézni a múlt bűneivel

A készítők nem titkolt célja az volt, hogy az immár kilencvenéves, de tökéletes szellemi frissességnek örvendő Biszkut, aki az igen kevés ma is élő akkori állami vezetők egyike, bocsánatkérésre bírják, amiért az ‘56-os felkelők közül több mint háromszázat végeztek ki belügyminisztersége alatt, ráadásul korabeli dokumentumok bizonyítják, hogy a tárcavezető többször is keményebb megtorlásra és több „fizikai megsemmisítésre” szólította fel a vérbírákat. A küldetés nem volt sikeres: Biszku Béla egy percig sem volt hajlandó elismerni, hogy bármiben hibázott volna, és folyamatosan azt a meggyőződését hangoztatta, hogy a kivégzettek maguk is gyilkosok voltak, felakasztásukat pedig nem ő, hanem a bíróság rendelte el, törvényes eljárás után. A filmben egykori halálraítéltek, illetve az áldozatok hozzátartozói is megszólalnak, megrendítő képet festve az akasztófa árnyékában eltöltött időről. Biszku Bélából pedig a két újságírónak akkor sem sikerül bocsánatkérést kicsikarnia, amikor már kifejezetten indulatosan szembesítik bűneivel, azt gondolván, egy „sajnálom” csöppnyi megnyugvást hozhatna azok életébe, akik a megtorlásokkor családtagjaikat vesztették el.
A vetítés után a volt Tempo klub egykori báltermében megjelent érdeklődők számos kérdést tettek fel az alkotóknak. Tőkés László, aki szintén végignézte a filmet, felidézte, milyen erőfeszítéseket tett és tesz itthon és az EP-ben azért, hogy mi is szembesülhessünk a kommunizmus bűneivel, és fény derüljön az 1989 decemberében és 1990 fekete márciusában történtek felelőseinek kilétére.


Krónika