Régiók
Események
H | K | Sz | Cs | P | Sz | V |
---|---|---|---|---|---|---|
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | ||
6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 |
13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 |
20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 |
27 | 28 | 29 | 30 | 31 | ||
ECDL segédanyagok
Bejelentkezés
Újvidék
Tánc – Test – Természet
Eifert János neves magyarországi fotóművész kiállítása Újvidéken
Szerbia2011. május 19.
Szerda este, a langyos májusi szürkület egyik, újdonságot ígérő utcájában nyílt meg Eifert János, Képírás című újvidéki kiállítása. A Vajdasági fotó-, film- és videószövetség Fotógalériáján kívül Eifert János képeit már a hetvenes években láthatta az újvidéki közönség, díjakat is nyertek, nézték őket, látták őket. Azóta több évtized telt el a város és az őt képzeletében őrző ember között.
A képekben van valami misztika, valami, ami vonz s egyszersmind taszít, valami ami nem a színek, formák, témák, technikák, médiumok szintjén, hanem azok mögött rejlene, akárha egy sejtekbe írt, azokba kapaszkodó vágy emelkedne ki, akárha valahol a retina mögött szólalnának fel a hangok. Ha a Száz év magány képillusztrációinak válogatásáért én lennék felelős, Eifert Jánostól kérnék sorozatot.
A test mint objektum – a test mint szubjektum – a test mint intim egyedüllét a tömegben – a test mint tükörben megkettőzött titok. Az emberi, elsősorban a női test, állandó témaként szerepel, és már a legkorábbi képeken is a tánccal, valamint az egyik leghíresebb pantomimművész mozdulataival Marcel Marceau-val foglalkozik. A képekbe fagyott mozdulatokban szinte remegnek az izmok. Emellett olyan aktfotókat láthatunk, amelyek nem aktfotók, olyan természetfotókat, amelyek nem természetfotók, olyan csendéletet, amely nem csendélet. Eifert számára a műfaj olyan mint egy kifordítható kesztyű, amely csak kifordított voltában mutatható fel igazán. A képek által létrehozott valóság mindig a mozgás, a gyorsulás és lassulás, a színek egymásba ömlésének önkényességével, az átjárhatóság, az áthághatóság lehetőségeivel játszik el.
Az eddig „hagyományosként” tárgyalt képek további két tömbbel bővülnek. Eifert János pincéjét víz lepte el, és amikor az visszahúzódott, a filmnegatívokat kikezdte a penész, kimarta őket, akárha saját képére alakította volna az enyészet. A mindennemű szándékon kívül helyezett roncsolás után előhívott fotók egy teljesen új, eddig nem látott világot tárnak elénk, amely – a roncsolás arányától és irányától függően – valahol a naiv festészet, a mágikus realizmus és a hiperrealista rajz háromszögében foglalna helyet, ha festmény lenne (de nem az). Az életmű másik különlegessége a diaporáma, melyek közül a megnyitón többet is láthattunk. A kép-zene fúziónak egy olyan sajátos műfajával van dolgunk, amely Eifertet immáron huszonöt éve foglalkoztatja. Félreértés ne essék: a diaporáma ebben az esetben nem jobb és nem is rosszabb a fényképnél – csak más. Az állóképekből vágott összeállításokban hatványozott erővel lép elő az alkotói szabadság, a vizuális és a tonális ingerek narratíva általi együttes hatása a közönségre, valamint azok a személyes illetve intim mozzanatok, amelyeket a magában, csendben álló fénykép nem közvetíthet. Eifert János Újvidéken járt, reméljük, hogy nem kell újabb negyven évnek eltelnie ahhoz, hogy fotóinak teret, helyet, szemet, felületet adjon az újvidéki közönség.
Roginer Oszkár
A képekben van valami misztika, valami, ami vonz s egyszersmind taszít, valami ami nem a színek, formák, témák, technikák, médiumok szintjén, hanem azok mögött rejlene, akárha egy sejtekbe írt, azokba kapaszkodó vágy emelkedne ki, akárha valahol a retina mögött szólalnának fel a hangok. Ha a Száz év magány képillusztrációinak válogatásáért én lennék felelős, Eifert Jánostól kérnék sorozatot.
A test mint objektum – a test mint szubjektum – a test mint intim egyedüllét a tömegben – a test mint tükörben megkettőzött titok. Az emberi, elsősorban a női test, állandó témaként szerepel, és már a legkorábbi képeken is a tánccal, valamint az egyik leghíresebb pantomimművész mozdulataival Marcel Marceau-val foglalkozik. A képekbe fagyott mozdulatokban szinte remegnek az izmok. Emellett olyan aktfotókat láthatunk, amelyek nem aktfotók, olyan természetfotókat, amelyek nem természetfotók, olyan csendéletet, amely nem csendélet. Eifert számára a műfaj olyan mint egy kifordítható kesztyű, amely csak kifordított voltában mutatható fel igazán. A képek által létrehozott valóság mindig a mozgás, a gyorsulás és lassulás, a színek egymásba ömlésének önkényességével, az átjárhatóság, az áthághatóság lehetőségeivel játszik el.
Az eddig „hagyományosként” tárgyalt képek további két tömbbel bővülnek. Eifert János pincéjét víz lepte el, és amikor az visszahúzódott, a filmnegatívokat kikezdte a penész, kimarta őket, akárha saját képére alakította volna az enyészet. A mindennemű szándékon kívül helyezett roncsolás után előhívott fotók egy teljesen új, eddig nem látott világot tárnak elénk, amely – a roncsolás arányától és irányától függően – valahol a naiv festészet, a mágikus realizmus és a hiperrealista rajz háromszögében foglalna helyet, ha festmény lenne (de nem az). Az életmű másik különlegessége a diaporáma, melyek közül a megnyitón többet is láthattunk. A kép-zene fúziónak egy olyan sajátos műfajával van dolgunk, amely Eifertet immáron huszonöt éve foglalkoztatja. Félreértés ne essék: a diaporáma ebben az esetben nem jobb és nem is rosszabb a fényképnél – csak más. Az állóképekből vágott összeállításokban hatványozott erővel lép elő az alkotói szabadság, a vizuális és a tonális ingerek narratíva általi együttes hatása a közönségre, valamint azok a személyes illetve intim mozzanatok, amelyeket a magában, csendben álló fénykép nem közvetíthet. Eifert János Újvidéken járt, reméljük, hogy nem kell újabb negyven évnek eltelnie ahhoz, hogy fotóinak teret, helyet, szemet, felületet adjon az újvidéki közönség.
Roginer Oszkár
Látogasson el:
Legújabb hírek:
NDA:
Hírlevél: